Egy naplementétől szinte minden szebb lesz. A nehezebb feladat az, hogy a délután kettő se nézzen ki büntetésnek

Van egy régi, megbízható játékfejlesztői trükk: állítsd a napot alacsonyra, adj egy kis ködöt a képhez, és hirtelen minden képernyőkép úgy néz ki, mintha már készülne hozzá az előzetes.

 Az erdő a játékfejlesztés egyik legjobb hazugságvizsgálója.

Egy nyílt domboldalon könnyű azt hinni, hogy minden remekül fut. Aztán befordulsz a fák közé, egyszerre megjelenik néhány ezer törzs, lombkorona, árnyék és aljnövény, a gép pedig finoman jelzi, hogy eddig csak udvarias volt.

Játékfejlesztés közben van egy furcsa pillanat. Elkészül a domborzat, rákerül az út, a háttérben ott állnak a hegyek, még fák is vannak, és papíron már teljesen jogos lenne világnak nevezni, amit a képernyőn látok.

Csakhogy valami még mindig nem stimmel.

A "biom" szó hallatán valószínűleg kevés játékos kap azonnal kedvet egy hosszú lovagláshoz. Fejlesztői kifejezés hangzik: erdei biom, hegyi biom, száraz biom, és már kész is a táblázat.

A "végtelen világ" az egyik legjobban hangzó kifejezés a játékfejlesztésben. Nincs széle, nincs kerítés, nincs piros felirat, hogy innen már fordulj vissza. Csak kiválasztasz egy irányt, és mész.

Ez volt a Long Ride egyik alapgondolata is. Ha jobbra akarsz indulni, menj jobbra. Ha a távoli hegy érdekel, nézd meg. Ha az út helyett inkább átvágnál a mezőn, a játék ne csapjon a kezedre. A szabadság attól szabadság, hogy nem kell minden eltéréshez engedélyt kérni.

Egy játékvilág nagyon sokáig tud úgy kinézni, mintha már majdnem kész lenne. Van benne terep. Vannak fák. Van fény. A kamera mozog, a karakter halad, technikailag mindenki boldog lehetne. Aztán ránézel, és valami mégsem stimmel.

Ha egy játékban ló van, az ember rögtön elkezd szépeket gondolni. Szabad vágtázás. Porfelhő. Naplemente. Egy hűséges társ, aki mindig ott van, amikor szükséged van rá. Aztán játékfejlesztőként ránézel a képernyőre, és a ló éppen 2 méterrel arrébb áll, mint ahol a játék szerint állnia kéne.